Fidelio
Részletek
Ajánló
A sok erős és hős férfiról szóló történet mellett mindig izgalmas kérdéseket vet fel egy olyan mű, ahol az igazi erőt és megoldást egy nő képviseli – még ha a cél érdekében férfinak is álcázza magát. Ludwig van Beethoven egyetlen operája számos hagyományt egyesít: megjelenik benne a prózai megszólalásokat tartalmazó Singspiel, vagyis daljáték, a szinte meseszerű happy end, a bécsi klasszicisták öröksége és a romantikus monumentalitásnak a megelőlegezése – és mindemellett a szabadítóoperák egyik legikonikusabb darabjával állunk szemben, ahol az igazságtalanul börtönben sínylődő férj, Florestan megmentéséért küzd a feleség, a magát Fideliónak kiadó Leonora.
Az OPERA is régi hagyományt követ azzal, hogy nagy külföldi operaházakkal kooperálva vagy éppen előadásokat átvéve ad lehetőséget a budapesti közönségnek európai produkciók megismerésére. A tavalyi berlini Don Giovanni után ezúttal a londoni Királyi Operaház Tobias Kratzer – aki épp a 2025/26-os évadtól a Hamburgi Opera igazgatója – által rendezett, a hagyományos és a modern elemeket izgalmasan ötvöző előadását mutatja be Halász Péter vezényletével. Az előadás elsöprő sikert aratott Londonban, így igazán kitüntető, hogy a premier eredeti helyszíne után a budapesti közönség számára mutatkozik be a produkció először külföldön.
A londoni Royal Opera, Covent Garden produkciója alapján. Első előadás: 2020. március 1., Royal Opera House, Covent Garden.
Korhatár
Előadások
Bemutató: 2026. április 18.
Cselekmény
Nincs még egy olyan opera, mint Beethoven Fideliója, amely két ennyire különböző részre oszlik. Míg az első felvonás egy történelmi melodráma, amely a szabadságról és a szerelemről szól a forradalmi idők után, addig a második egy politikai értekezés az egyén felelősségéről a hallgatásba burkolódzó többséggel szemben: egyfajta zenei védőbeszéd a cselekvő empátia érdekében.
I. felvonás – Liberté, Égalité, Fraternité (Szabadság, egyenlőség, testvériség)
Egy fogház udvarán
Marzelline, Rocco fogházgondnok lánya kétségbeesetten próbálja elhárítani a fiatal kapuőr, Jaquino közeledését (Jetzt, Schätzchen, jetzt sind wir allein / Most magunk vagyunk, kicsim). A két fiatal korábban egy pár volt, de a lányt most már csak Fidelio, az új börtönőr érdekli, és titokban közös jövőjükről ábrándozik (O wär’ ich schon mit dir vereint / Bárcsak együtt volnánk már). Marzelline nem sejti, hogy Fidelio valójában egy Leonora nevű nemes hölgy, aki azért öltött férfi álruhát, hogy a börtönben megkeresse eltűnt férjét, Florestant. Leonora, Marzelline, Jaquino és Rocco mindannyian másképpen képzelik a jövőjüket (Mir ist so wunderbar / Oly csodás érzés).
Rocco sem tud Fidelio valódi kilétéről, és azt szeretné, ha új alkalmazottja jövőbeni veje lenne, ezért leckét ad neki gyakorlatiasságból (Hat man nicht auch Gold beineben / Ha nincs arany kezünk ügyében). Marzelline próbál Fidelióhoz közeledni, aki viszont Roccótól vár szívességet: le szeretne jutni a tömlöcbe, ahol Florestan raboskodik vélhetőleg (Gut, Söhnchen, gut, hab immer Mut / Jól van, fiacskám, csak bátran).
Az induló dallama Pizarro börtönparancsnok ékezését jelenti. Pizarro, aki korábban Florestan jóbarátja volt, a politikai körülmények hatására keserű ellenséggé vált, és ő az, aki titokban elrendelte Florestan bebörtönzését. A miniszter közelgő látogatása előtt megfogadja, hogy megöleti riválisát, mielőtt holléte kitudódna. (Ha! Welch ein Augenblick / Micsoda pillanat). Busás jutalom fejében utasítja Roccót, hogy készítse elő a törvénytelen kivégzést. Rocco a részvét és a kötelességtudat között őrlődik (Jetzt, Alter, jetzt hat es Eile! / Most, öreg, siess!).
Pizarro terve magát Leonorát is cselekvésre sarkallja. Rémülten idézi fel Florestan iránt érzett szerelmét és elszántságát (Abscheulicher! Wo eilst du hin? / Hová sietsz, te aljas?). Elsőként az emberi együttérzésre hivatkozva meggyőzi Roccót, hogy biztosítson egy röpke boldog pillanatot a rabok számára a friss levegőn (O welche Lust, in freier Luft / Mámorító: szabad levegőn fellélegezni). Pizarro bár felháborodik mindezen, azt is engedélyezi Roccónak, hogy Fideliót mint segédjét levihesse a tömlöcbe, ahol Florestan vasra verve sínylődik. Leonora és Rocco alászállnak a fogház rejtett cellájába.
II. felvonás – „Wer Du auch seist, ich will dich retten” („Akárki légy is, megmentelek”)
A tömlöcben
Florestant sötétség és csend veszi körül, és semmiféle segítséget nem várhat. Hitét Istenben és emberben csupán Leonora gondolata tartja ébren (Gott! Welch Dunkel hier! / Istenem, milyen sötétség!).
Rocco és Fidelio felfednek egy sziklasírt. Leonora képtelen elhinni, hogy a zavarodott rab a férje, de elhatározza, megmenti akkor is, ha nem Florestan az (Nur hurtig fort, nur frisch gegraben / Csak ássunk frissen, szaporán). A felebaráti szeretetre hivatkozva ismét sikerül Roccót meggyőznie, hogy vizet és kenyeret adjon a rabnak. Florestant, aki szintén nem ismeri fel nejét, meghatja az idegen jóindulata (Euch werde Lohn in bessern Welten / Megjutalmaz egy jobb világ).
Megjelenik Pizarro, és felgyorsulnak az események: a fogházparancsnok személyesen akarja végrehajtani a kivégzést (Er sterbe! / Haljon meg!). Ám mielőtt megölhetné Florestant, Fidelio a két férfi közé állva „Előbb a nejét öld meg!” kiáltással felfedi valódi kilétét. A zűrzavart trombita hangja szakítja félbe, amely a kegyelmet hozó miniszter érkezését hivatott jelezni, a veszély azonban korántsem múlik el. Leonora és Florestan végre felismerik egymást (O namenlose Freude! / Ó, kimondhatatlan öröm!).
Amikor a nép felemeli szavát, csupán akkor változik a fogház nyílt térré. A miniszter szabadon bocsátja Florestant a többség akaratának nevében, Don Pizarrót lefegyverzik, Marzelline pedig saját érzéseit háttérbe szorítva az általános felszabadítás szolgálatába áll. A Leonora sikeres szabadítási kísérlete iránt érzett eufória nem ismer határokat (Heil sei dem Tag / Üdv a napnak).
Tobias Kratzer
Média
Kritikai visszhang
"Az első felvonás fizikai tere – amelyet Kratzer, Rainer Sellmaier díszlet- és jelmeztervező, valamint Michael Bauer világítástervező alkotott – tökéletesen idézte fel a francia történelem sötét korszakát, mintha csak egy festmény elevenedett volna meg. (…) Az »Akárki légy is, megmentelek« alcímet viselő második felvonás hirtelen stiláris fordulatot vett: a szereplőket és a közönséget 1789 és 2026 sajátos elegyébe helyezte. Miközben Leonóra ellenségeivel küzdött egy földhalmon, több réteg ruhát viselve, hogy elrejtse nemét, hatalmas énekes- és színészkar vette körül őket. Elegáns, modern fekete öltözetben ültek egy hatalmas, fehér színű közösségi térben, és figyelték a főhősök szenvedélyes párbeszédét, miközben rejtett élő kamera rögzítette a reakcióikat. Arcuk fenyegetően nagyítva jelent meg a hátsó fal óriási vetítővásznán, gesztusaik pedig az unalomból lassan átváltoztak teljes átéléssé."
Alexandra Ivanoff, Papageno
„Ludwig van Beethoven Fidelio című operája a Magyar Állami Operaház előadásában különösen megragadó és emberséges műként jelenik meg. Tobias Kratzer színrevitele pontosan azzal a színházi intelligenciával és érzelmi közvetlenséggel ruházza fel, amelyet ez a darab megérdemel. A repertoár egyik legjelentősebb »szabadítóoperájaként« a Fidelio kellő drámaiság nélkül könnyen válhatna pusztán nemes szándékainak emlékművévé, itt azonban élőnek hat, ráadásul felkavaró és mélyen megindító is egyben. (…) A produkciót főként az teszi hatásossá, hogy Beethoven egyetlen operáját nem múzeumi tárgyként kezeli, hanem élő színházi keretbe helyezi a történetet, amelyben az elnyomás és a megmentés közötti feszültség világosan és erőteljesen bontakozik ki. Az eredmény egy olyan előadás, amely egyszerre hat klasszikusnak és kortársnak, érzelmileg közvetlennek és intellektuálisan is frissnek.”
Nadejda Komendantova, European News Agency
Operakalauz
Bevezetés
A mű helyenként különösen erőteljes, szinte liturgikus-szakrális hangolása (ez alól még Florestan és Leonóra szerelmi kettőse sem kivétel) miatt Wilhelm Furtwängler szerint a Fidelio nem is opera, hanem egyenesen mise. Mások szerint azért nem igazi opera, mert valójában prózai dialógusokkal szabdalt Singspiel, s így az operai kontinuum nem igazán tud létrejönni. Egy újabb vélekedés szerint Beethoven valójában operaszerű szimfóniát írt, hiszen a legjobb részek (például a rabok kórusa) szimfonikusan komponáltak. Georges Duhamel nagyon pontosan fogalmaz, amikor ezt a problémagócot így írja le: a Fidelio „egy lángészt mutat be nekünk, aki olyan nehézségekkel viaskodik, amelyek nem az ő birodalmából valók, s amelyeket ragyogóan, de nem nagyon eredeti módon győzött le”. A darab önazonossága is folyamatosan kérdéses: a műnek három változata létezik, és négy potenciális nyitánya, ezek közül egy elveszett, az úgynevezett 3. Leonóra-nyitány pedig a színházi gyakorlatban általában beépül a második felvonásba.
Nyitott kérdés az is, hogy vajon tényleg a hitvesi szeretet kritikátlan magasztalása-e a darab, vagy az csak ürügyül szolgál ahhoz, hogy Florestanban meglássuk azt a történelemalakító erőt, mely jogot formál arra, hogy az eszme nevében minden mást feláldozzon vagy marginalizáljon. Nádas Péter a szabadságvágyat az érzékiséggel ötvöző, az európai köztudatba funkcionálisan beépülő, úgynevezett szabadító opera műfajával kapcsolatban ezt így fogalmazza meg: „Ha valaki a népek szabadságának híve, akkor világos, hogy le kell mondania a személyek szeretetéről. Florestan nem egyet szeret, mindenkit szeret, nem egyet kell felszabadítania, hanem egy csapásra mindet. Fidelio és Florestan miért ne áldozták volna fel az édes kis Marcellinát, a szegény kis Jaquinót, ezt a buta libát és ezt a faragatlan tuskót.” Zeneileg a legizgalmasabb Leonóra öntudatos jelleme és többszörös átváltozása: a nemi határok átlépésével megismeri a férfiak világát, az egyéni boldogság zárt terének átlépésével felismeri az eszme félelmetes erejét.
Csehy Zoltán (Opera138)
„Áldott pillanatok”
„Ezt a szellemi gyermekemet nagyobb szülési fájdalmak között hoztam a világra, mint bármely másikat, mégis mindegyiknél több szomorúságot okozott nekem.” Ha igaz, kevéssel a halála előtt maga Beethoven vallott volna ekképpen egyetlen operájáról, amelynek már címe is rögtön kettő van. A Fidelio fentebb okkal emlegetett problematikussága eltagadhatatlan, ám voltaképpen e műre is ráillik az, amit Lady Clementine Churchill mondott nehéz természetű férjéről: a hibái mind nyilvánvalóvá válnak az első találkozás alkalmával, az erényei pedig az azt követő évtizedek során folyamatosan. A tisztes kispolgári jelentéktelenség életkörében, vagyis Marcellina és Jaquino párjelenetével induló opera ugyanis rendre elemelkedik ettől a (föld)szinttől – vagy épp mélyebbre ereszkedik alá, akár tettleg is.
Igaz, mindez a legtöbbször flott lekerekítések és átvezetések nélkül történik, s közben még az operaénekesek ritkán élményszerű prózamondását is hallgathatjuk. De ez felettébb csekély ár azért, ami Leonora vagy Florestan áriájában történik: a „jöjj, áldott szép reménysugár” és a „kitárul a menny” nemes eufóriájáért, amely a hallgatót is váltig a magasba szárnyalás érzetével tölti el. Persze kimutatható mértékben nem leszünk jobb emberek ettől, ahogyan azt sem hisszük el úgy istenigazából, hogy a Sarastro hangján megszólaló miniszter valóban „szétűzni” jött a „búfelhőt”. Itt lent, minálunk biztosan nem így zajlik az élet és az igazságtétel, csakhogy ahol Beethoven járt, ott minden további nélkül előfordulhatnak ilyen „áldott pillanat”-ok. Hát csak cáfoljon rá hétköznapi és történelmi tapasztalatainkra az „örömének”!
László Ferenc (Opera138)
„Csak az empátia menthet meg bennünket”
Az OPERA újabb nyugat-európai sikerprodukció hazai változatát mutatja be: Beethoven egyetlen operáját, a Fideliót 2020-ban a londoni Royal Opera House-ban nagy visszhangot kiváltott előadásban vitte színre Tobias Kratzer. Az idei szezontól a Hamburgi Állami Operát igazgató rendezőt koncepciójáról és annak időtállóságáról kérdeztük.
Londoni Fidelio-előadása kapcsán a kritikusok elsősorban a bátor értelmezést és a filmszerű látásmódot emelték ki. Az eredeti bemutató után több mint fél évtizeddel hogyan tekint a produkcióra?
A Fidelio első felvonását az eredeti, a komponistát inspiráló történeti közegbe helyeztük: a francia forradalom korába, a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméinek világába. A második felvonás azt a kérdést teszi fel: mi maradt ezekből az eszményekből ma? A darab mindenkor aktuális problémákat feszeget, Beethoven válaszát pedig szintén időszerűnek gondolom: talán az empátia az egyetlen, ami még megmenthet bennünket.
A történetet a 17. századi Spanyolországból a francia forradalom idejébe helyezte, mégis kortárs környezetben mozgunk. Mi inspirálta ezt az összetett megközelítést?
A megoldás gyökere az opera két felvonásának eltérő dramaturgiája és zenei stílusa. Sokan éppen ezt a különbséget tartják a Fidelio legnagyobb gyengeségének, számomra viszont ez az egyik legkülönlegesebb tulajdonsága. Ez nem egy „jól megcsinált darab”, hanem olyan mű, amely mindig kérdéseket intéz a nézőhöz – esztétikai és politikai dilemmákat egyaránt felvet. Szeretném, ha a néző elgondolkodna: az, ahogy a színpadon mások szenvedését figyeljük, vajon nem hasonlít-e arra, ahogyan a világ borzalmaira reagálunk? Szemléljük, fogyasztjuk, talán még élvezzük is a feszültséget, ám ez nem késztet bennünket cselekvésre. Vagy mégis?
A Fidelio egyszerre szerelmi történet és politikai állásfoglalás. Önnek az opera melyik aspektusa lényegesebb itt és most?
Számomra a darab legfontosabb mondata Leonora kiáltása a második felvonásban: „Bárki is legyen ön, meg fogom menteni!” Leonora ezen a ponton lép túl a személyes, a szerelmi történeten, amikor bátor, politikai, sőt mélyen emberi kijelentést tesz. Az én rendezésemben a fordulat megjelenítésében egy gyakran a háttérbe szoruló mellékszereplőnek, Marzelline-nek jut kulcsszerep. Szereti Leonorát, és még a saját szerelmének megmentésénél is előbbre valónak tartja Leonora férjének kiszabadítását.
Rendezéseiben gyakran találkozik a színház, a film és az élő előadás eszköztára. A Fidelio esetében hogyan működik mindez?
A nézők közvetlen megszólítása, vagyis az, hogy érkezéskor filmre vesszük őket, először a Fidelióban jelent meg mint eszköz. A gondolatot Robert Schumann Das Paradies und die Peri című művének 2025 őszi hamburgi előadásában fejlesztettem tovább: ott az énekesek áttörték a negyedik falat, hogy közvetlenül kommunikáljanak a közönséggel.
A budapesti közönség lesz az első, amelyik az Egyesült Királyságon kívül láthatja a Fidelióját. Szükséges egy eredetileg más kulturális közegre tervezett koncepciót új közönséghez igazítani?
Vannak gyakorlati kérdések: például hogyan alkalmazkodjon a díszlet egy más méretű és más adottságokkal rendelkező színpadhoz. De számomra a legfontosabb, hogy a mű egyetemes üzenete ne vesszen el az átdolgozás során. Úgy vélem, hogy a darabban és a rendezésben megfogalmazott kérdések nem kötődnek egyetlen helyszínhez, hanem egyetemesek. A válaszok persze nem csak a környezettől függnek, hanem az egyes néző személyes reakciójától is.
Jászay Tamás
(Az interjú eredetileg az Opera Magazin 2025. téli számában jelent meg)