Élő dzsessz betétszámokkal, az 1940-es évek filmvilágát idéző képi megvalósítással és fiatal operaénekesekkel viszi színre az Operában Purcell A tündérkirálynő című művét Almási-Tóth András, aki a zenei anyag aktualizálására Fekete-Kovács Kornélt, a hazai dzsessz szcéna kiválóságát kérte fel.
Almási-Tóth András két, könnyedségében emblematikus rendezést (Menotti: A telefon, Dohnányi: A tenor) is megvalósított az utóbbi években az Opera felkérésére. Ezúttal az Opera immár szokásos, nyári barokk bemutatójának rendezőjeként ismét megcsillogtatja egyedi látásmódját: a 40-es évek film noir műfaját és David Lynch képi világát idéző, hangsúlyozottan filmes miliőt teremt Purcell A tündérkirálynő című művéhez. Az előadás díszlettervezője, Sebastian Hannak lelki labirintust formáló, a külső és belső tereket összemosó díszletében elevenedik meg a Tündérkirálynő alakja, aki egyfajta femme fatale, egy önmagát és a saját boldogságát kereső nőt testesít meg, amint egyik kapcsolatából a másikba menekül, miközben saját magát sem találja meg. A címszerepben a nemzetközi színpadokon is ismert fiatal énekeső, Baráth Emőke lép színpadra.
A femme fatale a vágy és veszedelem, valamint a szexualitás és halál kettősségének vonzereje által megformált nőalak, ravaszságából és érzékiségéből fakadóan pszichikailag és érzelmileg veszélyezteti áldozatait, megfosztva őket erkölcsüktől, értékeiktől, barátaiktól, sőt esetenként a vagyonuktól is. Alakja számos értelmezésre ad lehetőséget: a gyilkos nő valójában a saját öröméért, életéért, boldogulásáért harcol, ám a társadalom számára is veszélyes lehet, hiszen nem alkalmazkodik a neki szánt szerepekhez.
A tündérkirálynő eredetileg „semi-opera”, Shakespeare Szentivánéji álom című előadásához készült zeneszámok sora, melyek nem adnak ki önálló történetet, csupán a prózai művel együtt nyernek igazi értelmet. Almási-Tóth a próza elhagyásával operaként fogja fel a művet, és a zeneszámokat egyedi történetbe illeszti. Ez a Szentivánéji álom egy város erdejében játszódik, magányos szereplőkkel, bűnnel, gyilkossággal és szerelemmel.
A mű kottáját csak a 20. században fedezték fel, így előadási hagyománya nincs. A jelen színpadi megvalósításai vagy a teljes mű rekonstruálására törekednek prózai színészek és táncosok bevonásával, vagy operaként, a rendezői színház esztétikája szerint mintegy „újraírják” azt. „A második módszer járhatóbb. Mi átformáltuk a szerkezetet, csak az angol zeneszerző művét használtuk, és írtam egy teljesen új történetet az eredetiből kiindulva – mondja a rendező. – Mivel a zeneszámok nem épülnek egymásra, szükség van „kötőanyagra”, ami az eredeti műben a prózai dialógus. Úgy döntöttünk, hogy a barokk zenei gondolkodáshoz igen hasonló alapokon nyugvó dzsesszt fogunk alkalmazni. Purcell rengeteg tánczenét írt a műbe, de ezeket én elhagyom, hogy a drámai jelleget erősíthessük. Felkértem Fekete-Kovács Kornélt és művésztársait, hogy ezek helyett az előadás stílusához illően alkossanak klasszikus dzsesszszámokat Purcell-zenemotívumok alapján. Természetesen az opera többi részét megtartottuk, ezt az Operaház Zenekara tolmácsolja majd. Az előadás kialakításában a kezdetektől együtt dolgozunk a fiatal, ausztrál karmesterrel, Benjamin Bayllel.”
A központi tér a Bár, ahol a Fekete-Kovács Kvintett játszik bizonyos jelenetekben vissza-visszatérő elemként tagolva a Purcell-művet, találkozásukkal hidat képezve az évszázadok között. „A dzsessz az előadás alapkoncepciójához és atmoszférájához is tökéletesen illik, tulajdonképpen a végzet asszonyáról szóló film noir forgatókönyv született, amely a Purcell-dalokon keresztül elevenedik meg” – emeli ki az alkotó.
A bárban a Tündérkirálynő leginkább magára marad a szórakozó tömegben. A férfiak, akik körülveszik, mind más szerepet szánnak neki, a férfiuralomban egy önállóságra törekvő nő saját magáért küzd. A Tündérkirálynő lehetne bárki, aki szembe megy a társadalmi normákkal, vagyis egyfajta lázadó: házassága boldogtalan, ezért szeretőjével, az Idegennel bonyolult tervet eszelnek ki a férj megölésére. A főszereplőt körülvevő férfiakat Fried Péter, Daragó Zoltán, Rab Gyula, Szappanos Tibor, és vendégművészként a firenzei születésű basszbariton, Gianluca Margheri alakítja. A darab jelmeztervezője Lisztopád Krisztina, zenei irányítója Benjamin Bayl, aki otthonosan mozog a modern és a historikus repertoárban, a szimfonikus és kamarazenekarok mellett operaházakkal is együttműködik.
A bemutató a Shakespeare-évad lezárásaként kerül színre 2016. június 17-én a Magyar Állami Operaházban.
